Otthon, novemberben

Az utóbbi két nap is szép élményeket hozott számomra: otthon voltam, az ősi, családi fészekben.

Sokszor járok/jártam "odahaza" (bár éppen mostanában nem voltam évekig), s mindig nagyon boldog vagyok "otthon".
Va­ló­ban otthon érzem magam — pedig sosem laktam ott (évekkel viágrajöttöm előtt elköltöztek a szüleim); — valójában ott érzem otthon magam.

Próbálkozom/próbálkoztam bekapcsolódni annak a városnak a jelenébe, ahol az összes ősöm élte az életét. (Bevándorlók voltak köztük, de kivándorlók nem — a szüleim generációjáig.)
Nos, a csatlakozás, különböző okokból, nem sikerült, de a ragaszkodásom változatlan, sőt, erősödő.

Mostani utazásom is elejétől a végéig nagyszerű volt: a vonaton, a rokonomnál, a városban, a múzeumban és hát a - sajnos - elhalt hozzátartozóim sírjánál emelkedett, felfokozott lelkiállapotban voltam.

A TEMETŐBEN:

Édesapám szüleinek síremléke:

Édesanyám szüleinek nyughelye:

Hála és köszönet a helybéli református egyházközségnek, hogy évszázadokon át ugyanazon sírhelyen nyugodhatnak régen elhalt nagyszüleim és nagybátyáim! (Rakosgatom élére a garast, hogy méltó síremléket állíttathassak nekik.)

A VÁROSBAN:

A csodaszép református nagytemplom napsütötte háta:

Az 1830-as években épült klasszicista kúria — most múzeum — hátsó homlokzata:

Mindig nagyon feltöltődöm "odahaza": szeretet, békesség és bizakodás költözik a lelkembe, mely érzések sokáig tartják melegen a szívemet. Elő-előveszem az elmúlt napok kellemes, szép élményeit, melyek idővel szívmelengető emlékekké válnak.
Ezeknek a csodás emlékeknek a segítségével sokáig tudom őrizni azokat a meleg érzéseket, amelyekhez a "szülővárosom"-ban jutok!

Szeretem a "szülővárosom"-at; boldog vagyok, hogy onnan származom, hogy oda tartozom!!
És lenyűgöz a tiszántúli táj különleges, varázsos szépsége is: a végtelen térségek, a háborítatlan csend és a méltóságteljes nyugalom zavartalan, hármas harmóniája. E háromnak a jelenléte alapvető, velem született igényem — szükségem van rájuk, hogy valóban jól érezzem magam.